In memoriam Boros Bandi bácsi


Tavaly decemberben eltávozott közülünk az egyik nagy galambász legenda, Boros András.

A Kiskunfélegyházi keringő galambokat tenyésztők fajtaklubjának alapító tagja, 2003-tól örökös tiszteletbeli tagja. Az utolsó pillanatig aktív tagja a tiszaalpári egyesületnek. Még az utolsó hét végén is (mint a legtöbb vasárnapon) meglátogatott és a Debreceni Európa kiállítást tervezgette, melyik galambokat nevezi be, bár érezte, hogy a kiállításra nem bír elmenni, de galambot szeretett volna rakni. Nem hiányzott egy fajtaklub vagy egyesületi gyűlésről sem pedig az első infarktusig a tiszaalpári mellett a kiskunfélegyházi egyesületnek is tagja volt. Igazi életvidám, társasági ember volt. Könnyen teremtett kapcsolatokat. Bizonyára voltak olyanok is, akik nem kedvelték, de arra már én is rájöttem olyan, hogy az ember mindenkinek megfeleljen és közben ő is jól érezze magát, nem létezik.

Már pedig ő szerette jól érezni magát, kereste a fiatalok társaságát, folyton anekdotázott viccelődött. Ki ne emlékezne börzékről a piros arcú vidám idős emberre, a Pintér Miska bácsival való örökös élcelődésükre? Vagy az „Én tudnék ám még ……, csak már nem bírok.” szlogenre. A ráolvasásos történetre: Ahol a párosodó galambokra rá kell olvasni vágyainkat, milyenek legyenek a kikelő fiatalok.

Mindnyájunk Bandi bácsija, 60 éven keresztül volt hűséges szeretett fajtájához a kiskunfélegyházi keringőhöz. Nem váltott fajtát soha de ahogy ő mondta típust sem. A szakmabeliek jól ismerik a Bandi bácsi vagy Kotró féle galambokat. Talán nincs is a mai élvonalbeli tenyésztők között olyan akinél ne lenne ezekből a galambokból legalább egy vagy ezen galambok leszármazottjaiból több is. Példa képe a kiskunfélegyházi Móczár Lajos. Nem volt olyan beszélgetésünk hogy ne szólt volna néhány elismerő szót róla és fantasztikus minőségű galambjairól. Dajka galambot soha sem használt, mégis sok fiatalt hagyott minden évben. „Ha én rá vetem a szemem egy galambra és az nekem tetszik, tízen is állíthatják hogy a másik a jobb én akkor sem tágítok” Kellett is az állhatatosság, hiszen amikor ő kezdett galambászni akkor még mások voltak a galambász erkölcsök, mai szóval élve akkoriban még minden játszott. Nem könyvből tanultak galambászni. Aki 60 évig az élmezőnyben akart lenni az nem leshette mások tanácsait.

Jellegzetes kép az udvaron szedegető nyírott szárnyú galambjai között álló Bandi bácsi. Valahányszor elmentünk hozzá kölest, repcét szórt a madaraknak hellyel, borral kínált bennünket és nézegettük megvitattuk az előttünk futkosó repkedő galambokat.

Még gyerek voltam, megfogtunk tőle egy kék szíves tojót. Két napunk ment rá apámnak és nekem. – Bár szép és értékes galamb volt szerintem apám öt ilyen tojó árát megkereste volna a két nap alatt, de a fogás az fogás. – Kitudódott a dolog, eljött Bandi bácsi.-„Jancsika mi a szándékod a tojóval?”
-„Meg szeretném tartani Bandi bácsi.” - felelte apám.
-„Akkor tartsd meg.” – Ennyi, semmi vita semmi harag. Sok jó fiatalt hagytunk attól a tojótól.

Bizton állíthatom, hogy mint a megszállott galambászoknál általában nála is minden a galambászatnak a galamboknak volt alá rendelve. De az utolsó években átvette az elsőséget a kis unokája Márk. Ő mindent csinálhatott –és csinált is – a galambok között, amit másoknak soha nem volt szabad. Titkon bizonyára azt remélte galambász lesz az unokája. Sajnos a tudást, a titkokat már nem tudja átadni neki a nagypapája, mert ő már a régi nagyokkal galambászik, ahogy Márk szokta mondani „a mennyországban”.

Tiszaalpár, 2004. június. 10.

Boros Bandi bácsi emlékére

Kanalas János