Egy keringőfajta múltja és jelene (1989)

Ez a kedves kis jószág nagy fehér előkéjével, fehéren bélelt fésűjével és szelídségével, meghódította Európa számos országának galambtenyésztőit és hírnöke megjelent az óceán túlsó partján. Hódítása 1963.-ban Lipcsében megrendezett galambkiállításon aratott osztatlan sikerével kezdődött. Ugyanis az ott bemutatott félegyházi szíves galambok csodájára jártak a kiállítás látogatói. A lipcsei sikert követően óriási érdeklődés kezdődött e fajta iránt.

Ezt a megnyerő galambfajtát Félegyházán és Alpáron már a múlt század közepén már, mint önálló fajtát tenyésztették.

Kitenyésztésének folyamata a török megszállók által hozott ázsiai keringő galamb fajtáknak a hazai galamb fajtákba történt beolvadásával kezdődött el.

A volt török hódoltság területén, a mező és vásárvárosokban élő galambászok a szépség ideál - mely emberenként változó- megközelítésének irányába tett törekvéseikkel a tenyésztői divatnak megfelelően alakították ki a keringő galambfajtákat.

Városonként más és más keringő fajták alakultak ki és kitenyésztőik a lakóhelyükről, vagyis kedves városukról nevezték el galambjaikat.

Kiskunfélegyházán a fésűs és sima fejű keringőket tenyésztetté ki. A fésűsök a kiskunfélegyházi keringő, míg a sima fejű galambok a kiskunfélegyházi sima fejű keringő nevet kapták.

A fésűs keringő galambokat módosabb, ipart űző mesteremberek, míg a sima fejű galambokat a szegényebb rétegekbe tartozó galambászok tenyésztették.

A kiskunfélegyházi keringő rajzos és egy színű változatban lett kitenyésztve, ezek a fésűsök. Közülük a rajzosok /szívesek vagy szívhátúak/ a népszerűek.

A századforduló táján született galambászok elmondása szerint már a nagyapáik is tenyésztették e fajtát. A fésűsöknek nagyon jó szállóknak kellett lenniük, mert amelyik nem szeretett repülni azt kiselejtezték.

Fontos volt még az is, hogy a galamb szemgyűrűi pirosak vagy hússzínűek legyenek. Nem vásároltak, illetve nem tűrtek meg olyan madarat az állományaikban, melynek szemgyűrűi sápadt vagy pergamenszínű volt, ugyanis azt betegnek vagy csukottan tartottnak vélték.

Az idős félegyházi galambászok elmondása szerint a vörös szíves volt elterjedve, sárga szíves kevesebb, míg fekete és kék rajzos alai-alig volt. A sárga és a vörös szívesek hasonló minőségűek, a fekete és a kék szívesek minősége nem érte el az előbbi színűek minőségét. Az egyszínű fésűsöket akkoron is kevés galambász kedvelte és tenyésztette.

A 30-as évek táján azt a galambot tartották igazi félegyházinak, amelyiknek a feje nagy, mint a „bagónak” /bagolynak/, fésűje bélelt, szélesen terült és enyhén hátra dűlő, a csőre középhosszú, a szemgyűrűi pedig piros színűek. A nyak rövid /úgy tűnjék, mintha a feje a vállai közül nőtt volna ki/, a lábak rövidek, hogyha megy, akkor úgy látszódjék, mintha görgőkön gurulna, nem pedig lépkedne. A galamb teste alacsony állású és rövid. Kívánatos volt a szívesek esetében, hogy nagy kerekeleje /így nevezték és nevezik az előkét/ legyen. Amelyik szíves eleje, előkéje a begy aljáig terjedt, arra mondták a galambászok, hogy „nagylabda elejes”. A farok támasztó tollak színe nem volt meghatározva a rajzosok esetében, lehetett fehér színű is. Mindezen kívánalmak mellett a félegyházi fésűsnek jó költőnek és kiváló falkaszállónak kellett lennie. E fajtával szemben támasztott fenti követelmények közül napjainkra egyik-másik módosult.

A keringő nevet azért kapta a fajta, mert a házak felett a magasban kisköröket írva, élénk röp modorban és zártfalkában repültek. Így volt ez az ötvenes évek végéig, az egyéni mezőgazdaság megszüntetéséig és a modern, emeletes házak megjelenéséig. Ugyanis számos galambász volt egyéni gazdálkodó, kiknek a termőföld megművelése biztosította a megélhetést. Ezek a galambot szerető emberek nagyszámú fésűs állományokat tartottak, melyeket napközben annyiszor hajtottak fel ahányszor idegen, kósza galambot láttak a levegőben. Hiszen a galambászat savát, borsát egymás galambjainak befogása és annak visszaváltása jelentette. A téeszesítés után termőföld nélkül maradt galambászok közül többen távoli városokban találtak munkalehetőséget, hogy családjaiknak biztosítani tudják a megélhetést és csak hétvégéken tértek vissza lakóhelyeikre. A tartós távollétük miatt galambjaik nem voltak kellően gondozva tönkre mentek vagy elvészelődtek. A távoli munkahelyeken dolgozó galambászok többsége felszámolta galambfalkáját lemondva kedvenc madaraikról és a galambászat örömeiről.

Elbúcsúztak a galambászélettől a városszélén, viskókban élők is, mert költözéskor az emeletes házakba nem vihették kedvenceiket.

Akik kertes házakban laktak és Félegyházán vagy közelében találtak megélhetést, megtartották ugyan galambjaikat, de áttértek a zárt galambtartásra, lemondva kedvenceik szemetgyönyörködtető repüléséről.

Napjainkra a szálló fésűsfalkák megszűntek. Csak a nevük emlékeztet arra, hogy jellegzetes repülésükkel mennyi örömet szereztek kedvelőiknek. Helyenként hajtanak ugyan egyet-egyet vegyes összetételű falkákban a silányabb küllemű példányok közül, felcsillantva az ősöktől örökölt falkaszálló képességeket, felidézve a közelmúltat.

Elmondható, hogy e fajta díszgalambbá vált, melyet köszönhet a tenyésztői divat és a tartási viszonyok megváltozásának. Lezárult egy sikeres korszak a fésűsök tenyésztésének történetében, és kezdetét vette a kiállítási galambtenyésztés, mely a repülés helyett a szépséget helyezi előtérbe.

A fajta díszgalambbá válása természetesen nem történt meg egyik napról a másikra. E folyamat közel három évtizedet vett igénybe. Kezdődött az egymás galambjainak befogásával és vissza nem adásával.

Általában a repülni nem szerető példányokat kiselejtezték gazdáik. Előfordultak viszont olyant olyan esetek is, amikor a galambot szépségére való tekintettel csonkított szárnyal ugyan, de megtartották, és falkák megültetésére használták. Voltak galambászok, akik a befogott madarakat eldugták ólak, padlások sötét, rejtett zugaikba és párba állítva repülni nem szerető galambjaikkal költették őket.

A legfontosabb létszükségletüktől, a repüléstől megfosztott, fogva tartott galambok utódai már alkalmazkodtak a mostoha életkörülményeikhez, és külső, belső tulajdonságaik lassan megváltoztak.

Amíg e fajtát jellegzetes szállásáért tartották addig alkatilag is a repüléshez idomult. Húzottabb és keskenyebb volt a fej, pirosak a szemgyűrűk, hosszú a csőr a mell pedig emeltebb, így kecsesebbnek tűnt. Amikor a szépsége került előtérbe, mellőzve a röpkésségét csontozata és izomzata is megváltozott, teste zömökebb lett. A fénytelen élettér, valamint a repülés hiánya a szemgyűrűk kivilágosodását hozta magával. Egyes példánynál rövidebb lett csőr, szélesebb és magasabb a homlok. Megbékéltek már a galambászok a széles, nagy fésűjű egyedekkel is, melyeket addig azért nem kedveltek, mert szerintük az ilyenek nem látván az ellenség közeledtét, s könnyen fogták el a ragadozók.

A megváltozott küllemű fiatalokat már fel sem törték szállni, hanem csonkított szárnnyal szabadon vagy csonkítatlanul, de zártan és elkülönítve a szállóktól tenyésztették tovább a galambászok.

A mivel fajtán végbement küllemi változásokat- a tenyésztők jelentős része elfogadta, azok meghatározó fajtajegyekké váltak.

Egységesnek volt a fajta tenyésztése, amíg a galamb röpkésségét tartották elsődlegesnek. Amint a szépsége kezdett dominálni kezdetét vette az egység felbomlása. Mivel a tenyésztők saját ízlésük szerint formálták galambjaikat, hiszen nem volt még használható fajtaleírás, így különböző tenyésztési irányzatok alakultak ki. Voltak galambászok, akik azt a fajtabélyeget tartották fontosnak a rajz és fésű mellett, melyeket a saját állományaikban rögzíteni tudtak. Az egyéni ízlés szerinti tenyésztés eredményezte, hogy egy –egy galambról a külleme alapján megmondták kinek az állományából való.

Néhány jó szemű tenyésztő azonban felismerte annak lehetőségét, hogy valamennyi küllemi változást-, melyet az évtized közepén megalkotott fajtaleírás már magába foglalt egy galambon jelenítsen meg. Kitartó munkájukat siker koronázta a hatvanas évek elején, mert kitenyésztettek olyan példányokat, melyek már magukon hordozták az új fajtabélyegeket, így megszületett a kiállítási díszgalamb, mely örökös rabságra lett ítélve.

A fajta tenyésztésében lezárult egy sikeres korszak és elkezdődött egy szépségverseny, melynek a levegő helyett a kiállítási ketrec lett a helyszíne.

Ezt a galamb fajtát- egykoron röpkéssége, fésűje a szíveseket a fehérrel bélelt fésűje, és nagy kerek fehér színű előkéje tette ismerté. Ezek voltak a meghatározó fajtabélyegek, melyek közül napjainkra a röpkéssége elveszett.

A díszgalambbá vált kiskunfélegyházi keringő meghatározásához az alábbi fajtajegyek szükségesek: fej a fésűvel, szemmel és a csőrrel, a test nagysága, felépítése és tartása, valamint a tollazat rajza és színe.

Borsos Imre

Fajtaklub örökös tagja